Akkor is jó most, szeptember derekán visszagondolni a nyári utazásokra, ételekre, szabadságra, vendégekre, ha a végefelé már vágyakozva gondol az ember az iskolakezdésre és az azzal járó napi néhány órás alacsonyabb zaj- és felfordulásszintre, még ha ez tevőleges gyermekkínzással is jár, mint ezt ő maga is tudja, mégpedig keserves tapasztalatból. Az ember olyan állatfajta, akinek semmi sem jó, lehetne mindebből levonni, pedig vannak azért olyan pillanatok, amelyek maradandóan jók. Ezeket hívjuk élménynek?
A tengerparton rengeteg élmény várja az embert. Nem az élménycsúszdára vagy az élményfürdőre gondolok, és nem is feltétlenül a simogató sós vízre vagy a mediterrán napsütésre, hanem a hajnali felkelésre. Nekem ez már azért is élmény, mert normális esetben (azaz olyankor, amikor nem vagyok a tengerparton) enyhe kifejezésnek számít az, hogy nem szeretek korán kelni. Nevelési sikereim legnagyobbika, hogy mindhárom gyermekünk leszokott a hajnali kelésről, majd rászokott arra, hogy alvó szüleiket megengedett lenézés mellett, de mégiscsak hagyják aludni. Mert ők még a hajnali kelésről való leszokást követően is korábban kelnek, mint én szívesen kelnék, ám szerencsére ezt a közbeeső időszakot kreatívan el szokták tölteni. Bizonyos túlzásokra alkalmat ad ez a nevelési módszer, hiszen azt már egy magamfajta hétalvó is sokallja, ha a legnagyobb, elvileg jó példával elöl járó gyermek nem jár elöl, hanem délig alszik, de mivel e téren oda minden hitelességem, nem is léphetek fel lángpallossal.
E hosszú kitérő csupán azért, hogy érzékeltessem, mennyire idegen tőlem a korán kelés. A tengerparton mégis vonzott az új, az idegen, egyszóval a halpiac. Meg a kávé. Meg a langymeleg, ami hajnalban még kellemes és emberi, a helyiek megfigyelése, ahogy piacra mennek, kávéznak, készülnek az aznapi turistarohamra, nyitják a boltokat, locsolják a járdát. És igen, a halpiac. A piac már önmagában óriási vonzerő, hát még ha tengeri herkentyűket árulnak. Pedig a mi piacunk aprócska volt, mégis kínált öt-hatféle halat, kétféle kagylót, tintahalat, polipot, rákokat, mind gondosan feliratozva, beárazva. Az első napon csak bámészkodtam, illetve fotóztunk gyermekemmel (egy gyerek mindig velem jöhetett, óriási jutalomnak beállítva a hatórai kelést, a legkisebbet otthon hagytuk, amivel barátnőmnek okoztam örömet, így hozzá mászott át hét óra magasságában egy kétéves pasi), a második napra már elűztem minden szárazföldi kishitűségemet és vásároltam az egyébként teljesen elviselhető árú kagylóból, majd a szintén magunknak megengedhető polipból. Elkészítésük módját alapvetően meghatározta – nem, nem az, hogy egy apartmanban korlátozottak a gasztroblogger lehetőségei (pl. mintásak a tányérok és az meg hogy mutat a képen), hanem inkább az, hogy emlékezetemből milyen kagyló- és főleg milyen poliprecepteket tudok előkeríteni. A kagyló a klasszikus fehérboros, a polip paradicsomos lett az egyszerűség jegyében. A nagy tengeriherkentyű-evészetnek útitársaink eltérő gasztronómiai preferenciáinak empatikus figyelembevétele vetett véget. A hajnali utaknak azonban nem, bámészkodni, fotózni és főleg kávézni polipvásárlás nélkül is lehet, a halpiacot pedig csak vágyakozva nézegettem egy ideig, mígnem kénytelen voltam magamba szállni és elismerni, hogy a csodás halak elkészítése minden valószínűség szerint meghaladná jelenlegi tudásomat. Így már lényegesen nagyobb lelki nyugalommal ültem be reggeli kávém elfogyasztására.
A kagyló a magyar negyvenesek szocializációjában elfoglalt fontos helyére nyári kalandom után egy őszi levél emlékeztetett ismét. A nyugati tengerek nyaldosta szigetre költözött M. barátnőm lelkendezve és fotókkal illusztrálva számolt be első kagylóételéről. A fentiek elolvasása után egyértelmű, mennyire megértettem örömét.
Once upon a summer…
Reminiscing about summer, getting up early and drinking great coffee overlooking the sea. Things I cannot do other times and in other places like home.
