Hétvége = főzés I.

 A mi utcánk márciusban

Miközben lélegzetvisszafojtva várom a második gasztrorendezvény összefoglalóját (és lopva persze már belepislantottam némelyik nevezésbe), beszámolok hétvégi főzőmaratonomról. Nem mintha hétköznap nem főznék sokat, ezzel szemben hétvégén még többet. Valahogy a hétvégi főzés más. Akkor ebédnél is együtt a család, délutánra mindig elkél a sütemény, olykor vendégek jönnek és nem mindig villásreggelire. Hétvégére egészen más jellegű ételeket főz az ember, mint hétköznap. Mi több, egészen másfajta süteményeket is süt.

A nagy hétvégi menüből több olyan darab is kikerült, amelynek fotón való közlésétől megkímélem a nagyérdeműt. Egyrészt azért, mert a velőt képen látni talán nem mindenki számára ugyanolyan étvágygerjesztő vizuális élmény, másrészt azért, mert finom lett ugyan a süti, de nagyon nem fotogén és ez csak az egyik malőr, ami velem és vele történt. Külön bejegyzést szentelhetnék és talán fogok is, ha olyan nagyon önostorozó hangulatba kerülök, a tésztában elmerülő töltelékekről. Na, ez a példány azzal rítt ki a sorból, hogy nem volt hajlandó elsüllyedni. Persze az is lehet, a recept olyannyira tudományosan alapokon nyugszik, hogy nem viselte el a nutella csokikrémre és a mogyoró dióra való felcserélését.

Egyértelmű siker volt viszont immár többedszer a dagasztásmentes kenyér, amely tüneményen nem szűnök meg elképedni. Nem megy fejembe, hogyan sikerülhet, illetve, ha ennyire minden munkát elvégez az élesztő (és az idő, bár ez utóbbi egy ideje már nem újdonság számomra), akkor az emberiség hová pazarolta energiáinak jó részét az eddigi hány ezer évben is? Mióta élesztős kenyeret eszünk. És ezek után ki dagaszt még kenyeret?

 

Hozzá fokhagymával, sóval és borssal kikevert vaj készült, melynek maradéka másnap jó szolgálatot tett a sült csirke bekenéséhez. A csirke mellett mézzel sült répafélék láthatók. Igen, fehérrépa is.

Beindult a nagy nyári lekvárfőzési projekt, legalábbis annak koratavasszal végezhető logisztikai része, a hónapok óta gyűjtögetett üres üvegek elszállítása az apró városi konyhából a nagy falusiba.

 
Bár evésre is alkalmas lenne ez a férfitenyér-nagyságú kagyló. A Tisza-tóból való.

Gently reproached by Ilva of Lucullian Delights I feel I am obliged to give some insight to the workings of this bilingual blog. The entries in Hungarian and English are by no means identical or translated to and fro. I’m a translator by profession and however much I like what I’m doing professionally, I definitely won’t do the same job when it comes to my favourite pastime, ie. foodwriting.  I make a point of writing two different entries as rewriting the same text would be boring at the end of the day (literally and not).

Having said that, I confess that Ilva is right when she calls me lazy. The entries in English are always shorter than those in Hungarian because (a) by the time I get to the English part I’ve used up my inspiration and (b) as opposed to Hungarian, English is not my mother-tongue so I cannot be as eloquent and witty as I’m trying to be in Hungarian. Still, I’ll try to keep this blog bilingual to be able to feel a part of the international blogosphere as well as the fast-growing Hungarian one.

Today’s post is a list of the weekend cooking I performed in our country home where my kitchen is way much bigger than in town. Apart from enjoying long outings in a weather which reminded us sometimes of spring, then again of winter, visually enticing and not so enticing food was made. Pictures of the miraculous no-knead bread and roast chicken with honey-roasted root vegetables are supplied but I’d rather not show you what came of the otherwise delicious Cinnamon Nutella Cake and I won’t even tell you what we had for one breakfast. The huge clams are just shells, I’m not even sure whether the ones to be found in our lake are not protected or edible at all.