h1

Az én Magyarországom

2009/03/11

Tegnap este néhány órát olyan országban töltöttem, amilyenben mindig is élni szerettem volna. Pár évtizede reménykedtem benne, hogy valaha fogok, pár éve azonban elszállt ez a remény. Nagy öröm volt, hogy ha csak pászmákban is, de van ilyen csücske ennek az országnak.
Az én álomországomban vannak csúcsok és törekszenek a legjobbra, de a derékhad, amely ha nem is olyan kérlelhetetlen, zseniális és nagyratörő, ám megalkuvásoknak nem enged, kreatív, elegáns és felelős az őt körülvevő közösségért. És magáért. Legfőképpen.
Az egész jól kezdődött. A borvacsorai meghívók ritkán ragadnak magukkal, de ebben a menüben olyan lendület, ív, elképzelés, magabiztosság és egyben merész egyszerűség volt, hogy alaposabban oda kellett rá figyelnem. És aki odafigyelt, átgondolt designt látott, figyelmes szervezést, vendégbarát árképzést. A fentiek alapján nyilván nem meglepő, ha már most elárulom, hogy nem lesz de. Egész este nem volt de. Rengeteg bor volt, jobb gyerekszobával rendelkezett barátnőm szerint már zavaróan sok. Engem még sosem zavart, ha több fajta bor van előttem, persze nem is vagyok tisztában a spanyol etikett minden alfejezetével. A kiszolgálás, amivel szinte mindig gondom támad, mindvégig kifogástalanul működött, a meghívó és az étterem honlapja után maga a helyiség is korszerű volt, amivel nem a létező szocializmus egyik kedvenc jelzőjét szeretném feltámasztani, hanem arra utalok, hogy nem öt évvel ezelőtt is elavult, mostanra ideért desingtrendet alkalmaztak. Ahogy a Babelben New York-i hangulatom támad, itt párizsi, és mindkettő meglehetősen elviselhető hangulat.

A zöldteában posírozott hal különösen kedves felütés számomra, és nemcsak azért, mert ahogy az én tökmagomon, ezen a tőkehalon sem érzik a zöldtea, csak kifinomult, szelíd zöngék a hal előtérbe állított textúrája mellett. Minden fogás tüntetően egyszerű: főtéma és köret, visszafogott, bár érezhetően határozott ízesítés. Jó példa erre a rántott borjúmirigy melletti gyömbéres sárgarépa. Egyszerű, komoly, odavaló. A gulyásravioli képviseli a magyar konyha újragondolását, kiválóan, szellemesen, elsőrangúan kivitelezve. Gulyásból ennyi éppen elég, de ennyi kell: jelezzük, honnan jövünk. A két húsétel alapanyaga feltehetően nem a közeli csarnokból származott, viszont jól illusztrálja, hová tart a bisztró konyhája. A bárányhoz tökéletesre főzött orzotto, a hátszín mellett finoman odahelyezett borsópüréfelhő. A hideg-forró ellentéttel játszó utóételben különösen a fagyasztott csokikocka volt élményszerű.
Felmerül a kérdés, miért a nagy lelkesedés, hiszen ezzel a menüvel nem lehet Michelin-csillaghoz jutni, nem különösebben eredeti, és semmiképpen nem okoz kulináris forradalmat a Királyi Pál utcában. A legszebb mindebben az, hogy a menü a való életben is tudta hozni azt a nagyívű elképzelést, amit papíron ígért. Összhangban volt menü, design, elképzelés, tartalom, ember. Ez a legjobbnak tartott helyeken sem mindig sikerül. Ez a bisztró azonban nem a legjobb akar lenni. Csak nagyon jó.

4 hozzászólás

  1. Mmmm, nagyon jól hangzik :-)
    Mi tavaly egy remek hétvégét töltöttünk a Szent Gaál kastélyban, persze “zavaróan” sok bor társaságában :-)Csak ajánlani tudom!
    Niki


  2. Szabad kicsit irigykedni?:)


  3. Bíztató. :)


  4. Sajtkukac – Soha rosszabb zavaró tényezőt, nem?

    Marcsi – Szabadni szabad, csak nem érdemes, bár ez az este tényleg klassz volt.

    Zsuzsa – Igen, kifejezetten!



Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: