Egy nap, két étterem

Ahogy már korábban felvázoltam, nehéz az iskola- és óvodakezdő anyák sora. Éppen ezért szükség van időnként e sor könnyítésére, ami kulináris érdeklődés esetén étteremlátogatással egyszerűen megoldható. Afelől már régen megállapodtunk Zsuzsával és Zsófival, hogy az őszi szezon első szakácskönyvcseréjét az Olimpia étteremben bonyolítjuk ebédmenü felett, az azonban nem volt benne semmilyen napirendben, sajnos a bébiszitterében sem, hogy a meglepetésszerűen beesett külföldi vendégeket csak és kizárólag ugyanaznap este lehet, mi több, kell elvinni vacsorázni. Először bosszankodtam, hiszen beosztó, tudatos és gondosan tervező:) lényem nem fér össze az efféle túlzott kicsapongással és élvezethalmozással, aggályaimat azonban az élet, ahogy szokta, szépen elsimította.
Óriási várakozással érkeztünk az Olimpiába. Hónapok óta hallunk és olvasunk a helyről: van, ahol csak céloznak a titkos favoritra, másutt már hosszasabban elemeznek, egy azonban biztos: ezt a helyet ki kell próbálni. Rajtunk nem múlott, elmentünk, akartuk, ettünk, ittunk, de elsőre nem törtünk át. Az amúgy szimpatikus törekvésű étteremről és étlapjáról nem is számolok be egyelőre, mert olyan helyről nem szívesen adok részletes elemzést, ahol minket, vendégeket nem nagyon vettek figyelembe. Amikor a borrendelésnél a főpincér sehogy sem volt hajlandó bort ajánlani, még esetleg azt is hihettük volna, hogy ez valami új éttermi trend, amelynek keretében bor- és önismeretre nevelik a tudatlan népet, ám amikor a fizetéskor a lemaradt tételre figyelmeztettünk, majd erre a válasz hála rebegése helyett a tétel felvésése mellett elhangzó “így járnak a becsületesek” volt, már nem maradtak illúzióink. Aznapra. Mert adunk még esélyt az Olimpiának a szépítésre, egyszerűen nem létezik, hogy a kollégák által annyira dicsért hely nálunk ennyire ne becsülje meg magát. És minket.
Ezek után már nem bántam annyira, hogy este még esélyem van kedvező éttermi élmény beszerzésére. Ismét gasztroblog alapján tájékozódtam, amikor a meglepetésvendégeknek vacsorázóhelyet kerestem. Azt írták itt, hogy igyekezni kell a Maligánba, mert, és most a misztikum fátyla lebben, ki tudja, meddig lehet oda igyekezni, pedig amúgy nagyon érdemes. Így hát igyekeztünk és megérkezvén oda legalábbis egy részmagyarázatot találtunk a sürgetésre: a későbbiekben rendkívül jó konyhának bizonyuló helyen hétköznap vacsoraidőben összesen két asztaltársaság tartózkodott. Ehhez nyilván hozzájárul az étterem szerencsétlen elhelyezkedése: ki is szeret elegáns étterembe érkezni egy soksávos autóút dübörgése közepette. Bent már jó, de odáig el kell jutni és ez a küszöb még láthatóan magas. Pedig megéri, nagyon megéri. Kulinárisan és anyagilag.
Különösen megérte volna, ha szívem szerint rendelhetek és ehetem végig a hétfogásos menüt, ám a többiek mindenféle ráutalásos magatartásom ellenére maradtak a hagyományos ételsornál. Ezt már a levesnél megbocsátottam. Ez a vargánya velouté minden bosszúságot elhessent, még a gombaügyileg képzett vendégek körében is. Szimpatikusan dísztelen, üres, magáért beszélő, csupa gombazamat és bársonyosság.
A konyha üdvözlete már megosztóbb jellegűre sikerült. Különösen azt figyelembe véve, hogy idegen nyelvre kellett fordítanom azt, hogy szalontüdő. Ami egyébként fantasztikus volt, elegáns tálalásban, éppen jó állagban és fűszerezéssel, leheletfinom zsemlegombóccal. De gondoljunk csak bele, hogy hangzik ez bármilyen külföldi nyelvre (kivéve bécsi) lefordítva. Mivel a vendégeim nem bécsiek voltak, néhány másodpercre megállt az üdvözlőfalat a levegőben, majd szegények a “Rómában tégy úgy, mint a rómaiak” felkiáltással megadták magukat a sorsnak.
A főételnél a társaság útjai elváltak. Ők rácpontyot ettek másképpen, mármint nem ők ették másképpen, hanem másképpen elkészített volt a rácponty. Ez a magyar konyha újrafogalmazása rubrikába tartozó opusz. A halügyekben is meglehetősen járatos társaság nem látszott úgy, hogy udvariasságból dicséri főfogást. Ha már ott voltam, nyilván kiselőadást tartottam a pontyról és a hagyományos rácpontyról, így nem vártak tengeri halakra jellemző ízeket és texturát. Úgy tűnt, hogy az újrafogalmazás jó úton jár, rá is fér arra a rácpontyra és az egész magyar konyhára.
Nekem pedig végre alkalmam adódott a konfitált borjúpofát megkóstolni hagymakrémmel és házi tarhonyával. A borjúpofa omlós állaga a hús és a belsőség jellegét egyesíti, sűrű barna hagymaszószban és szigorúan al dente tarhonyabogyókkal. Átgondolt összetevők, aprólékos elkészítés, amit sokkal jobban tudtam volna élvezni, ha ezen a ponton a beszélgetés nem a magyar politika és közélet boncolgatásánál tartott volna. Akkor pedig konkrétan a torkomon akadt a borjúpofa, amikor öreg barátnőm tündéri ártatlansággal kérdezte meg, hogy nálunk legális-e a graffiti. Az időközben előkerült bor (- Jó lesz Szepsytől az  Úrágya furmint? – Hát, majd valahogy legyűrjük.) szerencsére átsegített a nehéz pillanatokon.
Nem mondom, hogy nem pislogtam irigykedve a többiek desszertje irányába. Mert én sós desszertet választottam, A bűvös szakácson a Maligánról szóló posztban közölt sajtos smarnit, amit az étlap Appenzeller császármorzsaként szerepeltet. Érdekes volt, különleges volt, merész volt (és finom is!) és én mindezt szeretem és díjazom, mindazonáltal azóta is visszavágyom, hogy megkóstolhassam a mákfelfújtat szilvával (lenyűgöző színű szilvafagylalt és szilvakompót) és az egyik világjáró szerint élete legfinomabb desszertje volt. A hölgyek levendulás grízpudingja szőlőemulzióban sem tűnt kevésbé vonzónak. A déli rossz élmény után egyenesen felüdülés volt a kedves, figyelmes, mosolygós kiszolgálás. Itt történt meg velem először, hogy megkérdezték, milyen ütemben hozzák ki a fogásokat, mennyit szeretnénk közben beszélgetni. A számla végösszege sem tűnt ehhez a színvonalhoz és öt személy fogyasztásához képest soknak, azt pedig csak remélni tudom, hogy nem áremeléssel, hanem forgalomnöveléssel fog ez az étterem túlélni és virágozni.