Archive for 2008. november

h1

Dél-kínai barangolások III.

2008/11/30
A tea jele. Mindenhol látni, mindenhol inni.... A fű, az ember és a fa jeleinek kombinációja. Kiejtése cha (csá), a szó orosz és arab megfelelője innen származik.

A tea jele. Mindenhol látni, mindenhol inni.... A fű, az ember és a fa jeleinek kombinációja. Kiejtése cha (csá), a szó orosz és arab megfelelője innen származik.

Útibeszámolónk utolsó részében a tea nyomába eredünk. Célunk, hogy a nagyvárosi teapiacokból kitörve a hegyekben nézzünk körül. Barátom az Arany Hold Teaháznak szerezte be az éves árut, honlapjukon minden megtudható a teáról.
A tea (Camelia sinensis) leginkább a borhoz hasonlít; kifinomult, időálló portéka. Felfedezése, elkészítése és alkalmazása nem emberi mű, ilyenekre “rájönni” nem lehet. Mint minden ősi nép, a kínaiak is tudják ezt, és a tea első alkalmazását egy kultúrhéroszhoz, Shen Nong-hoz (Isteni Földműves) kötik. Teát mindig és mindenhol isznak. A borhoz hasonló (fehér, rosé, vörös) fajtái vannak, melyek a pörkölés (fermentálás) és érés erősségétől függenek (zöld, wulong, vörös). Minden táj csak a maga teáját termeli, más fajta helyben nincs. Csak kereskedőnek van többfajta teája. A tea gyógynövény: fiatalít, szépít, frissít és távol tartja a betegséget. Bár a teaszertartást a kínaiak találták ki, kötetlen és laza formában is iható a nedű. A kínaiak macskaszerű pragmatizmusa nem tűri a merev korlátokat: “A kínai teaszertartásban a tea íze a lényeg, a koreaiban már a tálalás is számít, a japánban pedig kizárólag a rítusnak van jelentősége”.

A tea Dél-Kína növénye, a nagy shenzheni és guangzhou-i (kantoni) teapiacok óriási választékkal és nagyon jó árakkal működnek.Kíváncsiak voltunk, mit kínál nekünk Guangdong és Fujian tartomány határvonalának hegyvidéke. A négyórás buszút többsávos autópályán haladt, balra cukorsüvegszerű hegyek, jobbra pedig a dél-kínai tenger. A buja kertekben vízibivalyok, szalmakalapos parasztok és integető gyerekek. A busz légkondicionált, wc-s, a képernyőkön Jet Li egyik gongfu filmje ment. Az útmenti pihenőhelyen friss gyümölcs, pálcikára tűzött falatkák, forró gőzgombóc (sós és édes töltelékkel) és persze tea. Nekem a pálcikára húzott, erjesztett és chilis tofu-darabok ízlettek a legjobban. A helyieknek meg mi tetszettünk, többségük most látott életében először fehér embert. Különösen az orrunk és a lábunk aratott tetszést, amit a laowai (külföldi), mao (szőr) és houzi (majom) szavak áhítatos suttogásával fejeztek ki egymásnak.

Hamarosan feltűnt a magaslati falu, de a teateraszokra még kismotoros parasztok vittek fel minket fejenként 900 HUF-ért. Hátizsákkal, félig a levegőben ülve, hátul kapaszkodva érdekes kanyaroknak néztünk elébe. A háromnegyed órás út szakadékok mentén, hajtűkanyarokon át vezetett, csak az elöl ülő kínai paraszt rendíthetetlen barna arca jelentett reményt. Aztán már fenn is voltunk a felhők világában, régi kínai festmények elevenedtek fel, egy más világba léptünk be.

 

A képen jól láthatóak a szerpentinek. A motorra ülés előtt lelkem – némi ironikus rezignációval – Allahnak ajánlottam. Ezt hallva kínai útitársnőnk komoly arccal jegyezte meg: “Guanyin erősebb”. (Guanyin a kínaiak egyik kedvelt védőszentje). Guanyin-nek is ajánlottam. Bejött.

A hegytetőn elképesztően egyszerű fogadóban várt ránk egy teáskert gazdája. Rólunk már tudott, mert térerő 1500 méteren is van. Puritán hegyi ebéddel kezdtünk, ott, ahol még a madár sem jár: hirtelen sütött csontos csirke, youcai (pak choi), üvegtészta zöldséggel, zöldséges húsleves és főtt rizs volt az asztalon. A hegyi csirke húsa meglepően ruganyos, izmos volt. Négyünkért 3600 HUF-nyi pénzt fizettünk a gazda rendkívüli megelégedésére.

Ezt követően teáskerteket néztünk, Ke gazda családja 600 éve műveli az ültetvényeket. A felmenők sírkövei a teraszokba beépítve tekinthetők meg.

 Hatszáz éves teafa. Friss hajtást már nem ad, Ke gazda szerint tiszteletből művelik.

Buja teacserjék, hegyek, völgy és folyó. A napfény, a föld, a kristálytiszta levegő és a pára határozza meg a tea minőségét.

Ke gazda a séta után bemutatót tartott, enyhén füstös ízű wulong teája valóban csúcsminőséget képviselt. Ke gazda fia Guangzhou-ban (Kanton) teakereskedő, így az öreg teljesen naprakész volt a piaci árak ügyében. 13 ezer HUF/kilós ajánlatára csak udvariasan hümmögtünk. Ő nem engedett, hiszen ezen az áron el tudja adni teáját – így maradt a barátság. Ke gazda ezt is jól csinálta, a barátság megpecsételését marmonkannányi rizspálinkával végeztük el.

Teavirág a déli napsütésben. Ritka jelenség.

Ínyenceknek: a vízesések melletti vad cserjék adják a legzamatosabb hajtásokat. Ez már luxuskategória. A nehezen hozzáférhető szakadékok esetében majmokat képeznek ki, hogy a hátukra szerelt puttonyba szedjék a friss hajtásokat. Gyümölcsöt és főtt rizst kapnak érte.

Teaszárító. Ke gazda teafeldolgozója szürke betonházacska. A berendezést hangulatos motorkerékpár egészítette ki, a kínaiakra jellemző elképesztő gondatlanság jegyében. Valahogy mégis minden összejön nekik.

Pálinkagőzben látogattuk meg a hegy csúcsán fekvő vulkanikus tavat, majd egy félreeső lejtő meleg szikláin aludtuk ki a gőzt órákon át. Mivel a völgyben lévő kisváros lakályosabbnak látszott a hegyi szállásnál, késő délután gyalog indultunk vissza. Közben szép lassan ránk esteledett:

 

Alkonyat a hegyekben. A teliholdnál jobb GPS nincs.

A világ Kínában, a vad fujiani hegyekben is egyszerű: kanyarog az út, telihold világít és hűvös szél ösztökél, de négy óra alatt lent lehet lenni a legvadabb sötétben is. Igaz, első éjjeli programunk nem a szálláskeresés, hanem a lábmasszázs volt. A főút melletti masszázshelyen, ami – amint később kiderült – elsősorban teherautósofőrökre szakosodott bordélyházként működött,  – némi undorral – minket is elláttak. Kínában a prostitúció mindenhol jelen lévő, elfogadott üzem, de diszkrét módon szépségszalonokba és vendégfogadókba összpontosul. A szőrös lábak megdolgozása a lányoktól láthatóan önuralmat és kitartást követelt. A behatóbb masszázs elutasítására idegesek lettek, így gyorsan tovább lendültünk. Éjfélre már egy kifőzde-utcában ültünk, fűszeres főtt osztrigát hörpölve (darabja 30 HUF) és teát kortyolgatva. Én hat kagyló kiürítése után álltam le, és a szálláskereséskor rámtörő szomjúságot az utcán frissen hántol cukornád rágásával csillapítottam. Addigra már az állandó cukornád rágástól fehérek és bivalyerősek voltak a fogaim.

Már csak a visszaút volt hátra. Kínából el lehet jönni, de Kínát elhagyni alig. Azért Európa sem rossz. Ahogy – kínaiul nem tudó – ezermester barátom sóhajtott fel az amszterdami Schipholon: “Kicsi, sötét, elmaradott és depressziós, de legalább értem, amit bemondanak……..”

A háromrészes beszámoló után a szó ismét a Tintaleves gazdáját illeti majd.

Reklámok
h1

Dél-kínai barangolások II.

2008/11/27

Beszámolónk második részében már az elvektől távol, a gyakorlati élvezetek mezejére léphetünk.

Az étkezés a kínainak ugyanaz, mint a teaivás, a qigong, taijiquan, a tánc, a zenehallgatás, a masszázs, alvás vagy a meditáció: a  természet energiáinak (qi) könyörtelen kipréselése és befogadása a hosszú és egészséges élet (shou) érdekében.

A három átszállással kombinált kb. 24 órás repülés utáni állapotban nem lehetett választásunk, csatlakoztunk az életenergianyerés össznépi kínai mozgalmához.

Az első erőforrás a Kína-szag. A leírhatatlanul elegáns és modern guangzhou-i (Kanton) repülőtérről kilépve csapja meg az ember orrát, hamisítatlan déli szag: szerintem fahéjillatú, ezermester útitársam szerint a rohadó és utcára kiöntött húslevesre emlékeztet. Akár így, akár úgy, mindkettőnkre végig doppingszerként hatott. Hiányzik.

Jetlagtől sújtva éjszakai utcai bolyongásunk első állomása mohamedán kifőzde volt. A mohamedán kínaiak (hui) még a Selyemúton érkező perzsák és arabok asszimilált maradékai, disznóhúst nem esznek és a tésztakészítés virtuózai. A tésztát frissen gyúrják és a levegőben dobálva fűzik vékony szálakká. Elnézve ezt nem sok kétségünk lehetett, hogy Marco Polo derék itáljai honnan is vehették át a pasta művészetét. A tésztaleves innentől állandó társunkká vált, lefekvés előtti kötelező altatószerként.

 

Feljebb: Apa és fia a kifőzdében. Vendég előtt kigyúrt tészta, húsleves alaplé. friss youcai (pak choi) és koriander, valamint rejtélyes fűszerkeverék. Szigorúan szürcsölve fogyasztandó. Mennyei beöntés 210 HUF-ért. Utána a fej kitisztul, a szem hálától párás, a tenyér száraz, forró. A folyamatos, boldog büfizés a kínaiak számára megszokott: fogpiszkálóval a szájban, közönyös arccal kell csinálni.

Lejjebb: Két marhahúsos és egy gombás tésztaleves elegáns tészta-hálózatban.  A leves mellé teában főtt tojás és sózott, savanyított chilis káposzta jár. Az adagok nagyok, csak a zöldséget, húst és tésztát eszik ki belöle. Az egész együtt már jóval drágább: 900 HUF.

További állapotjavulást eredményezett a gyógyteások mindenhol elérhető üzlete. A különféle testi és lelki bajokra kikevert, lefőzött és kellemesen lehűtött teák (édes, savanykás, keserű vagy éppen sós) utazó csapatunkban a bélrendszer Európából hozott problémáinak vetettek véget. Mindez a guggolós kínai wc-vel kombinálva az alsótest ideiglenes megfiatalodásához vezetett. Ezt már az ajtó nélküli wc-fülkékben guggolva székelő, cigarettázó és mobiltelefonba üvöltő öltönyös üzletemberek látványa sem volt képes megingatni.

Gyógyteákat kimérő teázó. A nagymama hátfájására is innen visznek teát, de beülni és beszélgetni is lehet. Egészséges emberek is látogatják, hűsítő teákat szürcsölgetnek.

A fenti enegianyerések hatására az emberről kb. a második nap délelőttjén hullik le az európai katonatiszt-arc. Körülnéz, észreveszi, hogy az emberek ravasz macskaképpel mosolyognak, elneveti magát és onnantól már ő is mosolyog végig.

A következő napokban ettünk mindenhol. Légkondicionált dim sum étteremben, utcai kifőzdékben, piacon és karaokés luxusszobákban. Egy vendéglőlánc egyszerű vacsorája ugyanolyan jó volt, mint az utcán sütött és pálcikára húzott falatkák (xiaochi).

Átlagos koravacsora: fokhagymás párolt brokkoli, édes-savanyú sertésoldalas (csontos!), kurkumás tojásleves, nálunk ismeretlen párolt zöldség (igen jó ízű), pirított tészta és könnyű jázmintea. Kb. 1200 HUF-ért adják, a vegytiszta semmi különös…

Balra száznapos tojás friss zöldhagymával, a csöbör mellett sózott, savanyított chilis káposzta, a csöbörben pedig szalonnás, fafülgombás tofu, ragadós rizzsel. Jónéhány üveg kínai sör csúszott le vele… Hunan tartomány étke, a szalonnát az odavalósi Mao elnök is nagyon szerette. A kínai sör jóízű, lágy és félhidegen szervírozzák. Hideget egyáltalán nem isznak, mert szétrombolná a gyomor qi-jét.

Egy elektronikai alkatrészeket gyártató milliomos csemete meghívása. A fiú Jiangsu tartományból származik, ezért ilyen ételekkel vendégelt meg minket. Alulról jobb felé: párolt youcai (pak choi), csípős padlizsán, gránátalma, tojásos paradicsomos lepény, zeller jiangsui-i édesvízi halacskákkal, kis csésze chilikrém és csípős pacal, szójakrémmel és zöldséggel töltött főtt gombócok, főtt rákocskák és gesztenyés sertécsköröm. Ez utóbbi volt a kedvencem, először a puhára főtt, sárga, édes gesztenyét ettem ki, majd az egészet pofátlanul magamhoz vonva a csontokról is leszopogattam a vöröses-barnás husit-bőrkét. Viselkedésemet mosoly nyugtázta, a kínaiak örülnek az elismerésnek, etikettelvárásaik pedig külföldi barbárokkal szemben egyáltalán nincsenek. Így jól jöttem ki a dologból.

A természet életerejének megszerzésének vágya fűszerpiacokra is elvetett minket. A friss déli fűszerek ízéről és erejéről itt csak annyit, hogy szállítás után a fűszer csak halvány árnyéka önmagának. Láttunk szárított őzlábszárcsontot (idősebb hölgyek főzik levesbe csontritkulás ellen), pácolt szárított denevért (levesbe jó ízt ad), a hőséget csillapító erdei gyökereket (ételbe főzik, időseknek). A gombák birodalmában elsősorban a spóraszerű, vékony szálas erdei fajtákat becsülik  a champignon-típusú kalaposokat csak olcsó alapnak használják. A piacokon estére összeomlik az árszínvonal, hiszen a kínált áru nagy része nem friss, már órák óta áll. Egy fél napja álló zöldségkupacot már csak fillérekért lehet eladni.

Fenséges gombaleves, benne az értékes sötétbarna gombával. A kínai leves könnyű és az alapanyagok természetes ízét hozza ki. Ha nem kell, nem főznek hosszan, mert az csökkenti a természettől elrabolt életerő mennyiségét. A gabonát a tészta képviseli, hús nincs benne.

A helyiek kedvességétől és az ország meglepő fejlettségétől elszemtelenedve további energiaforrások után néztünk. Egy sikátorban leltünk rá a vakok masszázs-üzletére. Kedvesek voltak és kiválóan masszíroztak. Problémára lelve sokáig elidőztek, nem szaladtak végig a testen. Mindenki egyéni masszázst kapott. Kínában nincs szociális védőháló,  mindenki dolgozik, és a nagycsalád dolga a bajok és gondok elleni védelem.

Kalandozásainkat shenzheni tengeri étteremben zártuk. Az étterem hatalmas, utcára nyitott termében egyszerre négy tv-csatorna és karaokegép üvöltött, de a többszáz fős vendégsereg kiabálása, dohányzása, krákogása, mobilozása és gyermekhancúrja még ezt is elnyomta. A menüt hatalmas üvegkádakból választottuk és perceken belül az asztalunkon volt.

 

Hat ember tengeri vacsorája. Alulról jobbra: vongole sötét osztrigamártásban (nyeltem egyet), spenótszerű párolt zöldség gombával, sült fésűkagyló édes, gyömbéres szószban, húslevesben párolt főtt csirke, hirtelen sütött kis palacsinták édes szójakrémmel (süti a magyaroknak hahahah), rákocskák és középen youcai (pak choi). Hozzá kínai sör és tea. A magyarok még kaptak egy csésze rizst is a kenyér-krumpli hiányukat enyhítendő…Ez már drága hely volt, kb. 9000 HUF-ot fizetett a vendéglátónk.

Azt már ott is tudtuk, hogy Kínát hazavinni nem lehet. Ám az erre való emlékeztetés meglehetősen brutálisra sikeredett. A KLM szűk ülései és rettenetes ételei az utolsó illúziókat is könyörtelenül szertefoszlatták.

Kínai sorozatunk következő – utolsó – részében arról írok, amiért mentünk: a teáról.

h1

Dél-kínai barangolások I.

2008/11/24

Ezen a héten hátradőlök és átadom a helyet egy messzi földön járt vendégszerzőnek. Jó gasztroutazást mindenkinek Dél-Kínába!

Tintaleves arra kért, hogy számoljak be dél-kínai barangolásaimról. Az első két rész ételekről és étkezésről szól majd, az utolsó pedig a teáról, hiszen az utazás konkrét oka egy budapesti teázó féléves árukészletének nagybani beszerzése volt. Kínába eljutni egyszerű. Kínán belül utazni még egyszerűbb: az emberek kedvesek és segítőkészek, a közbiztonság jó, a városok és főútvonalak infrastruktúrája lényegesen újabb és jobb a nyugat-európainál. Ha kedveljük a kínaiakat, akkor nem Európa spengleri lemaradásán elmélkedünk, hanem élünk az ottani lehetőségekkel, mosolygunk, utazunk, vásárolunk és kóstolunk. Mindezt előrebocsátva áttérhetünk a lényegre.

Licsi Park, Shenzhen. A felhőkarcolók üvege napszaktól függően váltja a színét.

Az étkezés és ételek felvillantása előtt elméletből gyúrunk kicsit, hiszen Kína nem ország, hanem kontinens és civilizáció. A kínai az utolsó megszakítatlan őskori civilizáció, amely az étkezés és ételek világában a következő elveket jelenti:

– Az étkezés és ételek az univerzum része,a főbb energiatípusok (“az öt elem tana”), az ételszínek, a testalkatok, testrészek és mentális szerkezetek összefüggenek. A szívproblémával küzdők piros és keserű ételeket részesítenek előnyben, a vesét a fekete ételek (pl. feketebab) erősíti, a tüdő szomorúságát a csípős ételek oldják, a májat a friss zöld élénkíti. Bátorságot a lédús, sárga ételek adnak. Kínai konyha nincs, de a regionális konyhákat e fenti egységes alapelvek tartják össze – immáron hét-nyolcezer éve. Ugyanezen elvek mentén formálódtak ki a japán, koreai, indozés, thai vagy éppen vietnami fogások is.

– A fenti elvekből fakadóan a gazdagok és szegények ugyanazt eszik. Kínai mai szegényei párolt zöldséget és sült tofut tesznek a rizsre (tésztára, gőzcipóra). A gazdagok ugyanezt eszik, csak méregdrága alapanyagokkal és pazarlóan sok fogásban. A magyar konyha ázsiai logikájú, ezen elv nálunk is ugyanígy érvényesül.

– Konyhaművészet különálló módon nincs, a harcművészet vagy a gyógyítás ugyanazon elveken nyugszik, mint a főzés. Budapesten élő taiji-mesterem természetgyógyász, mesterszakács és pekingiopera-szakértő is. Polihisztorságról szó sincs, ez mind egyazon tradíció gyakorlatba való átvitele.

– Az evés az élet része, a mozgáshoz, lélegzéshez, alváshoz hasonlóan. Étel és gyógyszer között nincs éles különbség, étkezés és szórakozás nem válik el, az étel, társaság, beszélgetés, család, szerencsejáték, szexus és friss levegő ugyanaz. Ebből következően a kínaiak folyamatosan esznek valamit, étkezések között pedig teáznak, gyümölcsöt, pörkölt magokat vagy cukornádat rágcsálnak. Van ebben valami sáskaszerű, 25 fokos novemberi éjszakákon, egy 300 ezres porfészek lakói az utcákon guggolnak, nevetgélnek, mobilba üvöltöznek és esznek….Enni mindig és mindenhol lehet.

Enni mindig és mindenhol lehet. Kifőzde lágy, omlós sertéslábra spcializálódva. Kb. 300 HUF-ért degeszre.

– Az evés szezonális, ha az éghajlat megengedi, mindenki csak és kizárólag frisset eszik. Napokig kerestünk a fűszerpiacokon szárított gyömbért, hiába. Csak frisset kapni. Északon, ahol zörd a tél, kényszerűségből tesznek el zöldséget, gyümölcsöt és húst. A forró és párás késő őszre való tekintettel helyi barátaink óvtak minket a “forró” húsok (bárány, kecske, kutya, majom, marhapénisz) és hormonbombák (vese) fogyasztásától, inkább lágyan fűszeres halat és tengeri rákokat ajánlgattak dim sum-ba csomagolva.

– Az evés lokális, mindenki csak saját régiójának konyháját eszi. A nagyvárosokban minden régió konyhája megtalálható, az otthonokban csak a szülőföld ízei szerint főznek.  Mást csak kényszerűségből vagy kíváncsiságból esznek. A külföldről érkező ételeket átformálva illesztik be saját konyhájukba (így járt az ujgur kebab vagy a muszlim tésztaleves), idegen konyhák iránt tartós érdeklődés nincs. A barátom által megrendelt pekingi kacsára jót nevettek, és elmondták, hogy errefelé ezt nem érdemes elkészíttetni, mert az távoli vidék étke.

 

Budapesten élő kínai útitársunk kiéli tomboló honvágyát: hunani vendéglő, lágy Ma Po tofu és szárazra sütött tofuszeletek háromféle chili-vel. Pesten rossz a tofu és nincs friss chili, egy éve várt már erre a pillanatra.

– A főétel a zöldség, a gabona (rizs, tészta, gőzölt cipó) kiegészít. A hús (tofu) csak fűszerez. Egy csésze rizst csak az eszik, aki éhen maradt. A vasárnapi nagyebéd előtti húsvásárlás csirkelábat, csontos-bőrös disznókörmöt és 1-2 vékony szalonnás húscsíkot jelent csak.

Akkor ismételjünk: a főétel a zöldség. Párolt youcai (pak choi) sós, hagymás lében.

– Minden nyersanyagból a legnagyobb energiájú részt igyekeznek kinyerni: színhúst Délen egyáltalán nem esznek, a csontokhoz tapadó húst, a ropogósra sült szalonnás bőrt és a belsőségeket kedvelik. A csontokra tapadó inak, porcogók és a velő nagy energiát adó, kedvelt harapnivaló. Az állatok fejhúsa magasabb rendű, mint a lába, vagy a hátsó részek húsa.

Előételek: csirkeláb sós húslében, párolt szójabab (a héját nem esszük, csak a magját), és szezámmagos tésztában sült kesudió.

Az általunk meglátogatott Guangdong (Kanton) tartomány Kína déli része, Hong Konggal határos. Hegyes, folyós, tavas, tengerpartos vidék, tropikus éghajlattal, pálmaligetekkel és kertszerű, vízalapú mezőgazdasággal. Évszázadok óta túlnépesedett. A vietnamihoz hasonló kistermetű, vidám nép lakja, amely pöszögve és cöcögve beszéli az ország nyelvét, de leginkább csak kantoniul ért. A forró éghajlatnak és magas páratartalomnak hála, lágy, friss ételeket esznek, tenger gyümölcseit, halat – mindezt frissen gőzölt dim sumba csomagolva. A zöldségek és gyümölcsök kínálata végtelen. Telente nedves és hideg mistral fúj, olyankor azért előkerül a kutya (bronzbarnára pácolva, sütve jó), a kígyópörkölt, a tucatnyi chilifajta és szecsuáni bors is. Az évszázados túlnépesedés miatt minden mozgót megesznek. A piacokon a szárnyasok mögött látni macskát, patkányt is, ezeket én kihagytam.

Dim sum ebéd. Középről jobbra: párolt youcai (pak choi), darált párolt gyömbéres rákhús, erdei gombaleves, zöldséges, rákhúsos dim sum, édes vörös szójakrém rétesben, hideg paprika-padlizsánkrém, sárga és barna sütemény a magyarok kedvééért (a kínaiaknak nagyon vicces desszert-éhségünk), édes sárga szójakrémmel töltött dim sum, levélbe csomagolt párolt ragadós rizs mogyoróval, zöldséges dim sum. Öten ettük összesen kb. 2400 HUF-ért. Az emeletes dobozok belsejében is étel van, a pincérek megürült emeletenként viszik el a dobozokat.

Miután kellőképpen megalapoztuk dél-kínai barangolásunkról szóló kulináris beszámolónkat, a következő részben már étkezésekről és ételekről adomázunk.

h1

Az utolsó füge

2008/11/17

A globális felmelegedés egyik jótékony hatása, hogy a fügebokrunk egyre többet és hosszabban terem. Az elnyúló vénasszonyok nyara is kedvezett a termésnek, de most már valóban az utolsó, keservesen beérett és ennélfogva meglehetősen picinyke példányokat szüreteltük le. Augusztustól tervezem a látványosabbnál látványosabb, a különlegesebbnél különlegesebb fügekreációkat, de a folyamatos és bő fügetermés ellenére sosem volt egyszerre annyi alapanyag, hogy pl. valami kreatív lekvárt főzhessek. Valahogy mindig eltűntek a fügék, ideadtunk belőle, odaadtunk, meg be is kapkodtuk őket. De ez az utolsó adag szerencsére nem is olyan édes, hogy ne lehetne ellenállni azonmódon való elfogyasztásának, így maradt belőle a vasárnapi desszerthez.
Ilyen desszertek szerepelnek Nigel Slater itt megénekelt könyvében és az ehhez hasonló összerakós receptekről mondta a szerző az idézett, nem nagyon elnéző mondatot.

Sült füge

10 db füge, félbe vagy negyedbe vágva
2 db alma, hámozva, cikkekre vágva
fél citrom leve
3 ek. méz vagy barnacukor
3 dkg mandulaforgács
öntethez:
2 dl házi tejföl vagy mascarpone
2 ek. méz vagy barnacukor

 

Az almacikkeket sütőtálba lerakjuk, meglocsoljuk a citromlével. A fügedarabokat az almára rakosgatjuk és 180 fokos sütőben puhulásig sütjük. Ekkor meglocsoljuk a mézzel vagy barnacukrot szórunk rá, majd a mandulaforgácsokat. Aranyszínűre sütjük.
Sütés közben összekeverjük az öntet hozzávalóit.
Hidegen és melegen is jó, a meleg sült gyümölcs és a hűvös öntet érdekes kontrasztot alkot.

h1

A leves a (magyar) lélek tükre

2008/11/02

Túlzás? Tegyem hozzá, hogy húsleves? Meg azt is, hogy magyar? Meg hogy férfi? Akkor lehetne csak túlzásnak tartani a levessel kapcsolatos kijelentést. De aki ezt túlzásnak tartja, nem volt jelen a mintegy tizenöt évvel ezelőtt a boldogult emlékű Rézkakas étteremben sebtében elköltött üzleti ebéden, ahol nem volt idő levesre. Nem lett volna, de aztán be kellett szorítani, ezt egyértelművé tette a társaság egyetlen férfi tagja, tisztes családapa, vezető beosztású, nyelveket beszélő, világlátott magyar állampolgár arckifejezése. A komoly döntéshozó két másodperc alatt tanácstalan óvodássá lett, miután ráébredt, hogy nincs idő levesre. Rátekintve nem számított már, hogy késünk, várnak ránk, sokan várnak ránk, de olyan mégsincs, hogy ne együnk levest az ebédhez.
A leves férfiak körében tapasztalt népszerűsége, sőt, szükségszerűsége lehet egyéni megfigyelésem, a levesekhez fűződő szoros viszonyunk, nekünk magyaroknak, azonban vitathatatlan. Sok konyha ismer és szeret leveseket, de ennyifélét és ilyen szenvedélyességgel aligha. (A húsleveshez fűződő saját viszonyomról most ne is essék szó, egyszer külön szedem össze ismertetéséhez az erőmet.)
A leveskészítésnek és -fogyasztásnak külön kultúrája van, amelyet külön iparág szolgál ki, gondoljunk csak egy sarki vegyesbolt levestésztaválasztékára. Már a fogalom is – levesbetét – olyan levesközpontúságra vall, hogy csak a főzelékfeltét vetekedhet vele a gasztropartikularitás terén. És a magyar mint levesevő nemzet melletti ultima ratio is nyelvi jellegű: melyik nyelvben lehet azt mondani, hogy “a férjem nagyon leveses”?

Az eredeti

Az eredeti

A fentiek után kevéssé stílszerűen svéd leves következik. Nyári göteborgi kirándulásunk számomra legnagyobb élménye N főztje volt, amiről külön ódákat készülök zengeni, hasonlóan az egész útról (későbbi időpontban). Ez a leves kifejezetten őszi-téli darab, ám az augusztusi időjárás arrafelé teljesen alkalmas volt elkészítésére és elfogyasztására. Az eredeti verzió, amelynek ősforrása N séfismerőse, rénszarvasból készült, amit a magyar rénállomány elérhetetlensége miatt kissé módosítottam.

(Rén)szarvasleves leánykori nevén: Viltsoppa med renkalv
4 főre

20 dkg rénhús, csíkokra vágva (Mo-on 20 dkg szarvashúst és 10 dkg füstölt rénsonkát használtam, utóbbi a nagy svéd áruházban kapható, egyébként simán elhagyható)
kevés vaj
30 dkg krumpli, kockára vágva
1 hagyma, apróra vágva
3 dl víz
fehérbors
2 zöldfűszeres leveskocka (2 ek. biolevesport használtam)
5 dl tej
2,5 dl főzőtejszín
1 ek. japán szójaszósz (csak kínaim volt, sorry)
1 tk. kakukkfű
5-8 borókabogyó
3 ek. feketeribizlizselé (helyette szederlekvárt tettem)

Saját verzió

Saját verzió

A krumplit leveses fazékban annyi sós vízben, amennyi éppen ellepi, puhára főzzük. Serpenyőben kevés vajat olvasztunk, a hagymát üvegesre pároljuk, rádobjuk a húst, megpírítjuk, majd lefedve pároljuk 10-15 percig. Ezután rádobjuk a rénszarvassonkát (ha használunk ilyet).
A megfőtt krumplit botmixerrel pürésítjük, majd hozzáöntjük a tejet, tejszínt, és a megpuhult húst. 5-10 percig együtt főzzük, majd ízesítjük a biolevesporral, szójaszósszal, borssal és a kés lapjával kissé összetört borókabogyóval. Egyet rottyantunk a levesen, levesszük a tűzről és ekkor adjuk hozzá a kakukkfüvet és a lekvárfélét. N kakukkfüves pirítóssal, én pitával tálaltam.

A levesekkel kapcsolatos túlzásokra Cserke miatt ragadtattam magam a VKF 20. fordulója alkalmából. Köszönet neki a szervezésért és a kiváló témáért!

További levesek a Tintalevesen
Gyümölcsleves, a külföldiek számára sajátos magyar levesfajta: almaleves
A menzák réme feljavítva: paradicsomleves, itt inkább a betéten van a hangsúly
Leves a tóból: Halleves belsőségből
Leves az árokpartról: csalánleves
Igazi őszi leves: gesztenyekrémleves
Sűrű bocsánatkérések közepette: sütőtökkrémleves