A Tintaleves kétszázadik posztját kínai tudósítónk írja, aki ezúttal a nyolcadik kerületbe látogatott el, az ottani Kis Kínába. Korábbi kínai útinaplója itt és itt és itt olvasható.
Az Orczy-tér forgatagában felfedezett kínai élelmiszerüzlet egyik zugában a szokásos fémpálcikán nem Haribo cukorkák, hanem vákuumcsomagolt gyógylevesek lógtak. Köhögésre, életerőre, reumára, vesére, szívbajra, meg amire kell. Ez a természetes, Kínában mindenütt jelen levő és helyes gyakorlat azon a bronzkori szemléleten alapul, miszerint az étel és a gyógyszer egy. Az ókorban ezt már kissé cizeláltabban látták: “A szellem gyógyítása jobb, mint a étellel való gyógyítás. Az étellel való gyógyítás jobb, mint a gyógyszerrel való gyógyítás”.
Különösebb bajunk nem lévén az általános élénkítő levesek egyikét ragadtuk meg. A szárított és szépen csomagolt összetevőktől nem estünk hasra, de 800 HUF-ért vállalható kompromisszumnak tűnt:
– kínai angyalgyökér (olcsó ginzengpótlék)
– aranyfonál (a vér és a hormonrendszer fiatalítása)
– fehér peónia (májtisztító)
– lestyán (gyomor és emésztés erősítése)
– szibériai dang shen (nálunk nem terem, a szegények ginzengjének is nevezik)
– taplógomba (az epe erősítője, lecsendesíti az elmét)
– vérontógyökér és édesfű (tonizál, élénkít, frissít).
A zacskó tartalmát kis fazék vízben főztük három órán át, répával, zellerrel, sóval. A kész levest szójaszósszal sűrítettük, majd megittuk. Korrekt gyógyleves íze volt.
A hegyekben élő taoista mesterek óvakodnak túl sok anyag (szilárd étel) elfogyasztásától, csak kevés frissen párolt zöldséget, rizst és tofut fogyasztanak. A még emelkedettebbek pedig a mi gyógylevesünkhöz hasonló növényi főzeteken élnek. Mivel mi jelenleg (még) nem ezt az életszakaszt éljük, szórakoztató kirándulásunk után visszatértünk az anyag (szilárd ételek) világába. Igen, igen, még krumplit is eszünk (mosoly).