Posts Tagged ‘tejszín’

h1

Az angol panna cotta

2008/03/16

Mindig lenyűgöz, ha összefüggéseket fedezhetek fel távoli országok ételei vagy akár távoli ételek országai között. Hasonló esetem volt már a muffinnak kinéző, ám sokkal előkelőbb friand-nal és most itt az “angol” panna cotta.
Az olasszal kezdődött: szerettem, ettem, elkészítettem a magamét, fel sem merült bennem, hogy lehetne másképp.
Az angollal folytatódott: az egyik angol gasztroújságomban találtam egy lemon posset nevű receptet, ami éppen alkalmasnak látszott egy nehezebb húsétel utáni desszertnek.
Ám az összefüggést még mindig nem láttam. A megvilágosodást Mamma hozta el kiváló panna cottás posztjával, amely elvezetett arra a felismerésre, hogy az eredeti olasz panna cotta hajszálra azonos az én jelenlegi angol csemegémmel. A körülményes fogalmazásom oka az, hogy a két desszert evolúciója éppen ellentétes irányú: a panna cottába később kezdtek sűrítő anyagot tenni, a posset pedig mára vált mindenféle egyéb hozzávalótól mentes főtt tejszínkrémmé.
A lényeg, hogy eljutottunk egy finom, egyszerűen elkészíthető, aránylag könnyű(vé tett) édességhez.

lemon posset

Citromos tejszínkrém, azaz lemon posset
Hat személyre

600 ml tejszín (angolul double creamet írnak, hát írjanak, ilyen nálunk nincs)
200 ml házi joghurt (ez saját hozzáadás, a könnyűvé tétel jegyében)
140 g cukor
2 nagy citrom (bio) reszelt héja és leve

A tejszínt a cukorral lassan felmelegítjük és három percig alacsony lángon főzzük, majd hagyjuk kihűlni. Hűlés közben hozzáadjuk a joghurtot.
Hozzáadjuk a citromlevet és héjat és jól felkeverjük. Hat kehelybe, szép pohárba vagy ilyesmibe öntjük és olyan 3 órát hűtjük. Szederlekvárt kanalaztam a tetejére, de mást is lehet: gyümölcssalátát, citromhéjat, elmorzsolt kekszet stb.
James Martin receptje alapján: Good Food, 2008. január p. 135.

Reklámok
h1

A csokiprojekt III.

2007/10/30

hu
Ezúttal csoki nélkül, hiszen úgy esett, hogy a kandírozott szicíliai narancs mellé egy szem csoki sem került. Messze, pontosabban pszichoanalízisbe vezető magyarázat lenne ahhoz szükséges, hogy a Keserédesben miért azt választottam, amit, illetve miért nem azt, amiből pedig sok volt. Gyönyörű színes golyócskák, forgácsok, csokidara sorakoztak a polcon, de nekem aztán kellethették magukat, én nem használok színes csokicsodákat, egyáltalán: nem díszítek, nem cifrázok, nem volt menyasszonyi ruhám és egyetlen lányom majdnem komoly érzelmi károsodást szenvedett, míg megértettem, hogy a nővé fejlődés bizonyos szakaszában elengedhetetlen a rózsaszín végletes alkalmazása. Azért reménykedem, hogy ez a szakasz mihamarabb elmúlik. A magam részéről a bőrdzsekit támogatnám, idősebb leánygyermekkel rendelkező barátnőim szerint viszont keservesen fogom még bánni a rózsaszín korszak letűntét.

Addig is itt van ez a szicíliai narancs, amiről Melange elmondta, hogy amellett, hogy rettentő finom, kezeletlen is, tehát nyugodtan lehet kilószámra enni. Sajnos mindezt elsőszülött gyermekem (akinek amúgy nem szokása elkísérni szombat délelőtti bevásárlókörutamra, ám amikor csokiboltba indultam, jó érzékkel  velem tartott) is hallotta, ezért a szicíliai narancs hét lakat alá került, ennek következtében szerencsésen és háborítatlanul át is vészelt több napot. Már csak azért is, mert a nagy mellénnyel történő elhozást követően semmi nem jutott eszembe felhasználását illetően. Egy nap azonban a fent említett elsőszülött, aki a latinleckével ellentétben a szicíliai narancsra kiválóan emlékezett, előkapta a zacskót és közölte, mit is kéne vele csinálni. Nem, nem azt mondta, hogy most gyorsan együk ezt meg, mielőtt a siserehad észreveszi, hanem felettébb konstruktívan és kreatívan körülírta a panna cotta receptjét. Aminek örülnöm kellett volna. Ha nem töltött volna el jeges rémület a zselatin felhasználása miatt. Ezt azonban semmiképpen nem mutathattam ki, hiszen egy anya olyan, mint a kőszikla, rendíthetetlen, megold minden helyzetet, kimenti gyermekeit a hétfejű sárkány karmai közül  és főleg nem futamodik meg egy kis zselatin láttán.

Árulkodó tény, hogy egyáltalán tartok otthon zselatint. Már jó ideje messziről figyelem őt, különös tekintettel a termékfejlesztés legújabb vívmányaira, úgy is mint a főzés vagy a beáztatás nélküli zselatinpor. Lapformátumban szóba sem jöhetett volna, inkább a pszichoanalízis!

Így történt tehát, hogy a csokiprojekt keretében megszületett ez a csokimentes pályamű, ami mindenki másnak egyszerű panna cotta, számomra azonban egy gasztrofóbia legyőzése.

narancsos panna cotta

Narancsos panna cotta

4 dl tejszín
2 dl joghurt
4 ek. porcukor
5 g zselatin (ez fél zacskó, ha kötöttebb állag a cél, az egész zacskót is fel lehet használni)
1 tk. narancsvirágvíz (keleti boltokban kapható)
1 zacskó szicíliai kandírozott narancshéj
A tejszínt és a joghurtot lábosban összekeverem, belőle 4 evőkanálnyit kis tálkába különítek. A tejszín-joghurt keveréket melegíteni kezdem, a kis tálkában lévő részéhez adom a zselatint és jól elkeverem. Amikor langyosodik a tejszínes joghurt, hozzákeverem a zselatinos keveréket és továbbra is folyton keverem. Vigyázok arra, hogy ne főzzem, csak melegítsem mindezt. Belekeverem a cukrot, jól elvegyítem és leveszem a tűzről. Kissé kihűlt állapotában hozzáadom a narancsvirágvizet és szép poharakba adagolom. A teljesen kihűlt krémet a hűtőbe teszem és ott dermesztem tovább. Ezt a desszertet tehát nem lehet váratlan vendégeknek vagy hirtelen ötlettől vezérelve elkészíteni. Tálalás előtt művészeien elhelyezem az immár megdermedt krém tetején a szicíliai kandírozott narancshéjat.

uk
The Chocolate Project, Part III
This time there is no chocolate whatsoever in this panna cotta but what a great leap forward it is for me to win my phobia of gelatine.