A múltkori ebédünk célja kettős volt: annak a bizonyos étteremnek a kipróbálása mellett szakácskönyvcsere zajlott, előre egyeztetett listák alapján, tudományos alapossággal. Egy pillanatra láttam magunkat a külső szemlélő szemével: három nő élénk fecserészés közepette színes könyveket és újságokat csereberél, ideteszik, odateszik, alkudoznak, melyik kihez kerüljön, röpködnek a szerzők és címek, majd kialakulnak a személyre szabott könyvkupacok. Fantasztikus könyveket kölcsönöztem Zsuzsától és Zsófitól, az egyetlen gondom az átfutási idő rövidsége. Egy hónap nemhogy a kiválogatott, számomra tetszetős receptek megfőzésére, de a vastagabb opuszok elolvasására sem elég. Arra azonban mindenképp, hogy beszámoljak, mit olvastam/olvasok (és mennyivel lettem okosabb).
Nigel Slaterért mindenki odavan és joggal: receptjei első ránézésre olyan semmi különösek, mégis az ételszeretet és alaposság árad mindegyikből és ettől a helyére kerül az egyszerűség, akarom mondani letisztultság. Zsuzsától most a Real Fast Puddings című papírkötésűt kaptam meg, amely receptileg és útmutatásban csak igen kezdő konyhatündéreknek mond újat, olvasmányként azonban nagyon élvezetes. Azok a bizonyos Nigel-mondatok csak úgy röpködnek ebben is.
p. 9. “Ne beszélj már hülyeségeket.” Arra reagál így, ha valaki azt állítja, nincs ideje desszertet készíteni, majd bebizonyítja, hogy arra elég öt perc.
p. 12. “A mesterséges édesítők meglehetősen gusztustalanok.”
p. 12. “Nem vagyok hajlandó margarint tartani itthon.”
p. 13. “Kerüljük az UHT tejszínt. …. A macskának sem adnám.”
És így tovább és tovább.
Tessa Kiros Falling Cloudberries című könyvéről sokat hallottam és nagyon vártam a személyes találkozást. Ezzel meglehetősen elkéstem, mintegy három évet, ami alatt Tessa varázsa jócskán megfakult. (Ahogy a szemem világa is, akkor még bizonyára nem zavart volna a fehér papíron elegánsan mutató, de szinte olvashatatlan szürke betű.) Így vesztik el a szakácskönyvek (is) a dicsőségüket. És időszerűségüket. Gyönyörűek a képek és kellemesek a leírások, de a receptek más helyeken logikusabb elrendezésben elérhetőek és ahogy romantikus alkat nem vagyok, nem vagyok különösebben híve a mágikus realizmus szakácskönyvekre való alkalmazásának sem. Várja az ember, várja, hogy a világ minden részéről összegereblyézett receptek valamely magasabb erő által rendszerbe állnak, de nincs más rendszer, mint a szerző élete és személyisége, ami számomra nem tűnt annyira átütő hatásúnak, hogy összetartaná a széttartó anyagot. Maga a műfaj sokak álma, amit a szerzőnek sikerült megvalósítani: kötetbe rendezni a gyerekkori ízeket, belefoglalni a nagymama megsárgult fotóját saját kedvére és az utódok okulására. Számomra mégis magánügy maradt mindez, pedig igazán igyekeztem lelkesedni. A receptek mindazonáltal nagyon jók, használhatóak, ha valaki egy kötetben szeretné tudni görög és finn ételleírásait.
Gordon Ramsayhoz meglehetősen ellentmondásos viszony fűzött. (Ettől azonban mindketten kiválóan tudunk aludni.) Kezdetben nem volt különösebben szimpatikus, bár elismertem szakmai érdemeit. Az angliai étteremátalakító sorozata (az amerikaihoz nem volt szerencsém) azonban meghozta az áttörést számomra. Nyilván egy ilyen műsort vágnak, szerkesztenek, előkészítenek, fésülnek és retusálnak, mégis nagyon sok jött át abból, hogy viszonyul a kemény munkához és a konstruktív hozzáálláshoz. Ahol ilyet tapasztalt, rendkívül megértő és türelmes volt, a mosdatlan kifejezések és durva megnyilvánulások csak ott kerültek elő, ahol nem talált együttműködő partnerre. Ez a kis könyve tovább mélyítette elismerésemet iránta. Soha életemben nem éreztem késztetést levelestészta készítésére, de aki képes annak műveleteit 22 rövid sorban leírni, az előtt fejem meghajtom, sőt, talán még el is készítem a receptet. Tőle származik az az odavetett mondat is, amiről már írtam és amire időről-időre visszagondolok, mint a konyhai tapasztalatok bátor kikristályosítására. Ez a minikönyv egyébként szerény alkalmi kiadványnak tűnik, téli ételeket sorakoztat fel, talán ebből lett a későbbi négyévszakos szakácskönyv. Szeretem az ilyen jelentéktelennek tűnő kiadványokat, sokszor rejtenek kincseket, mint Sophie Grigsoné: pl. ilyet és ilyet. A szerző nagyobb szabású könyveinek friss magyar kiadásairól itt.
Sokat hallottam Claudia Rodenről is és ő nem okozott csalódást. Elsőre a zsidó konyhával foglalkozó könyvével ismerkedem és nagyon várom a többit, mert lenyűgöző alapossággal készült, miközben rendkívül olvasmányos. A leíró részek történészi vértezettséggel, de szépírói vénával, valamint a személyes emlékek erejével íródtak. A recepteket, amelyekből rengeteg van, a szerző láthatóan egyenként tesztelte, sőt, korszerűsítette, ami önmagában esztendőnyi munkának tűnik. Nincsenek stylingolt képek, csak átgondolt tartalom. Egy másik könyve Zsuzsánál van, úgy tűnik, az is hasonlóan kedvező befogadásra talált.
Tintaleves 