Az Üllői út két oldalán

Tetszeleghetnék kiválóan szervező családanyaként, amikor elmesélem lassan két hete megejtett vasárnapi programunkat, ám csak a jótékony véletlennek tulajdoníthattam, hogy az ebédet és a kulturális programot oly célszerűen összeköthettük egymással, és nem csupán földrajzilag. Az sem vall valami óriási szervezési érzékre, hogy a régóta kipróbálni kívánt éttermet csak most sikerült meglátogatni. Wang mester új étterméről írt már Mamma, Kicsi Vú és Gabojsza, így mi most a színvonal fenntartását ellenőrzendő voltunk ott. Az emiatt aludni nem képes gasztrobloggerekkel és egyáltalán mindenkivel, akit érdekel Budapest kínaiétterem-ellátottságának alakulása, közlöm, hogy a nyitás után fél évvel is óriási élményben részesül az éhes Telepy utcai vándor.
Azzal semmiképpen nem lehet Wang mestert vádolni, hogy a külcsínnel igyekszik lenyűgözni a vendéget. Az étterem berendezésileg és hangulatában munkahelyi ebédlőre hasonlít és az egyik felszolgáló pólója sem érintkezett mosóporral az utóbbi napokban. Efölött kicsit dohogok, de férjem figyelmeztet, hogy New Yorkban is éppen így néznek ki a kínai éttermek és micsoda ételeket adnak és egyáltalán, nem kell mindenhová az az egyenkínaigiccs. Mindez igaz is, mindazonáltal kissé barátságosabbá alakítanám (lampionok nélkül) a teret, és azt a pólót mindenképpen kimosatnám. De amit abban a pólóban az a felszolgáló kihoz, az mindezt feledteti, ami nagy szó, mert előző kedvenc kínai éttermünket a (magyar) pincér miatt nem látogatjuk, igaz, azzal nem mosási jellegű, hanem személyiségbeli gondjaink adódtak.
Magyar, azaz barbár módon levessel kezdünk. A galambleves meglehetősen naturalisztikusan tartalmazza a nevezett állat összes alkatrészét, csontostul-bőröstül, a lében jujubaszemek és bambuszszeletek úszkálnak. A leves lényege azonban a lé, ami gazdagon hozza az egzotikus húsleves-feelinget és teljesen hihetőnek tűnik gyógyító hatása. Külön élmény a leveses tál, amelyben a csak családi méretben rendelhető leves érkezik. Függőként (és erre eléggé el nem ítélhető módon elsőszülött gyermekemet is rászoktattam) kipróbálom az erős-savanyú levest, ami bizony jobb az EKKÉ-ben (=előző kedvenc kínai étterem), erősebb és savanyúbb ott, de ez az első és utolsó kulináris alulmaradás az egész ebéd alatt.
A leves után Wang mester szárnyal, mi pedig túlrendeljük magunkat, ami kínai étteremben mindig megtörténik velünk, pedig lehetne már rutinunk ebben (is).

Aránylag a leggyerekbarátabb fogás, azaz nem “annyira” erősen fűszerezett a mesés állagú tofusaláta (fenti képen elöl középen). A tofu szélesmetélt alakjában, de a tofu ízével jelenik meg szójás mártásban. Lenyűgöző összhatás – mondanám, de mi minden van még hátra! (Zárójelet nyitok a gyerekek miatt: hát ez nem az ő helyük. Ami nem csípős, az rettentően fűszeres, ami nem rettentően fűszeres, az olyasmi, amitől egy hétéves szőke tündér kiszalad a világból.) A szőke tündér mutatóujjától felfelé éppen ilyen világból kikergetős fogás helyezkedik el: pacal grillezve, fűszeres lében. A pacal nem a felénk szokásos csíkokban, hanem lapokban jelent meg, elomló és erőteljes volt egyszerre. A kép tetején látható vörös lében belsőségek, szív, tüdő, vese és pacal főttek. A fogások fűszerezését nehéz leírni, mert az, hogy finom, ízletes, összetett, mély, arányos helyénvaló jelzők lennének, mégsem ábrázolnák híven a szecsuáni konyha remekeit. Köztudott, hogy ez a konyha szereti a csípőset, mégsem ez dominál, hanem inkább az összhang a csípősség és a többi, nagyon erőteljesen alkalmazott fűszerek között. Több ételben is szerepel chili, és egyáltalán nem agresszívan van jelen, inkább elmélyíti a fűszeres ízeket, felfűti a gyomrot. Az ebédünk fogásai közül talán csak a káposztasaláta (fenti képen balra) csíp egyenesen és becsületesen, a többi ennél sokkal rafináltabban támad. Itt van például ez a bárányfogás (kis kép balra), amelyben a szecsuáni bors dominál tucatnyi egyéb fűszer között, a tetején friss koriander, a hús zsenge bárány, mindez élményszámba menő összhangban.
Minden tál ízélmény: itt nem arról van szó, hogy valaki főz, hanem tökéletességre és harmóniára törekszik. Mindezt úgy, hogy hagyományos konyhát visz, nem fuzionál és vegyészkedik, amire bizonyos konyhák esetében valóban szükség van, mert a mai ízlés nem fogadja el alapanyagaikat és mennyiségeiket, ezzel szemben a szecsuániak kiválóan elvannak a hagyományos receptjeikkel. Nem csupán a fűszerezés, az összhatás és a tálalás kiváló, hanem az elkészítés technikája is. Minden zöldség al dente, hogy stílustalan legyek, minden hús omlós. Az utolsó fogás belül omlós, kívül ropogós, csípős és ízletes egyszerre. Vigyázat, csak erős idegzetűeknek! De mi ez a fogás? Ezzel a találós kérdéssel búcsúzunk Wang mestertől, legalábbis egyelőre, mert még sok kipróbálnivaló maradt éttermében.
Update: a megfejtés a kommentek között olvasható!
A csodás ebéd után következett a kultúrprogram: a közeli Fűvészkertben gingko-napokat szerveztek. Vasárnap délutánra erősen lecsengett már a rendezvény lényege, a kalligráfia-bemutatónak vagy a taichi-oktatásnak már csak a nyomait találtuk, viszont volt gingko (a képen egy ifjú treehuggerrel), mézárusítás és fotókiállítás. És persze ott volt a Fűvészkert, amelyet eléggé el nem ítélhető módon korábban belülről sosem látogattam meg, mint még oly sok más helyet Budapesten. Pedig óriási élmény a város közepén, a nyolcadik kerület szívében zöld szigetre bukkanni. A zöld szigeten azért meglátszik az utóbbi ötven év, amelyen az utóbbi húsz év sem javított, mégis megőrizte a hangulatát és a málló vakolat, az ablaktáblákat legyőző vadszőlő ellenére megmaradt valami az eredeti, angolkertre utaló atmoszférából. Természetesen kiselőadást tartottunk gyermekeinknek Nemecsekről (Nem kell mondani, tudom!) és öregesen örvendeztünk a fák teremtette nyugalmon, amelyet gyermekeink sztoikus belenyugvással vettek tudomásul.